Hatodik

Miért olyan nehéz a túllépés?

Egyszerűen csak egy mély levegőt kéne vennem, és elhatároznom, hogy soha többé nem érdekelsz. Elfelejtenem téged; milyen vagy és ebből fakadóan miért nem érhetek fel hozzád sohasem. El kéne fogadnom, hogy ez az élet rendje, hogy cserbenhagyom magamat, s feladom, még mielőtt elkezdődhetett volna.

A hamis remények lassan perzselnek fel belülről, égetik minden egyes porcikámat, és próbálom kiűzni az ábrándjaim összes titkos másodpercét az agyam zugából, még mielőtt megfertőzne. Még mielőtt valami visszavonhatatlan történne.

Nyelnem kell egy nagyot; mennie kell.

Nem szabad a szenvedésednek örülnöm.

Elűzöm a hiú ábrándokat, elűzöm a bennem főnixként feltámadó érzelemcsírát, s eltaszítom magamtól mindazt, ami valaha is megkeserítené az életemet.

Az emlékedet.

Ötödik

Ismét láttál; igaz, csak az álcámat, amit kénytelen vagyok nap mint nap magamra erőltetni, de láttál. S ez engem felvillanyozott; mosolyogtam boldog-boldogtalanra, nevettem, és úgy éreztem magam, mint soha máskor.

Kár, hogy ez csupán a pillanat egy töredéke volt, mégis úgy tetszett, hogy egy életen át tartott.

S ami a legrosszabb, hogy az itt töltött perceimnek minden egyes momentumát arra fordítom, hogy téged kereslek, hátha felbukkansz.

Reménykedem, pedig nem kéne.

A szemedben nem számítok semmit, annak ellenére, hogy időnként látsz, s nemcsak nézel.

Ezzel hűtöm és fogom vissza magam: úgysem lesz semmi. Miért lenne?

Folyton ez visszhangzik a fejemben: miért?

S tudom a választ: soha. Semmikor. Semmi pénzért.

Mégis, hosszú idő után ennyi éltet.

Hogy látsz, míg mások csak néztek és biztos vagyok abba, hogy egy idő múltán megmutatnám azt is, ki is lennék valójában.

De ez nem fog bekövetkezni.

Mert „csak” látsz.

Negyedik

Miért kell folyamatosan bántani?

Netán tettem volna valamit, vagy vétkeztem? Esetleg olyat mondtam volna, ami nem tetszett? Rosszul áll rajtam valami, vagy csak simán nem kedvelsz? Mégis miért? Mert egyesekkel ellentétben nem volt barátokban bővelkedő, tökéletes életem? Hogy az eddigi utamat a pokolbeli szenvedés kövezte ki, melyet magam mögött hagyni igazi felüdülés?

Miért kell folyamatosan emlékeztetni a múltra? Nem volt elég egyszer átélnem?! Hányadszorra kell még legyőznöm a démonaimat, hogy végre kijelenthessem: IGEN, ÉN VAGYOK A NYERTES!?

Hányszor kell még bizonyítanom, hogy közületek való vagyok én is? Hogy a homlokomon villogó láthatatlan segélykérő jel, nem más, mint egy felhívás a beszélgetésre?! Hogy jobban megérts, mit miért teszek, miért vagyok morcos, ha valaki állandóan cseszeget?!

Miért kell magyarázkodnom? Hosszú regéket mesélnem, miért lettem olyan, amilyen? Miért kell számtalanszor bizonygatnom az emberi aljasságot, hogy bárki, aki másabb, azt eltapossák?! Nem lehetne egyszer olyan, hogy az emberek felfogják, hogy…

… ez egyszer talán bántani nem kéne.

Harmadik

Reményt keltettél bennem, egyben romba döntöttél azzal, hogy rám mosolyogva néztél, s egy pillanatig úgy tettél, mintha léteznék a világodban. Pedig nem, én csak egy ideiglenes, perifériás szereplő voltam, vagyok és leszek is, ez ellen nincs mit tenni.

Boldog vagy, noha ezt csak látszatból tudom megállapítani, mégis hiszem, hogy soha nem fogsz észrevenni.

Miért is tennéd?

Soha, senki nem vett észre.

Miért most lenne másképp?

Hiszen boldog vagy. Egyedül is, társasan is. Igyekszem nem segítségért sikítani, akárhányszor a szemeimbe nézel, mert tudom, hogy nem érdekelne. Csak elmennél.

Pedig látsz, ami már rég több, mint amennyi elvárható lenne.

De meddig?

Nem tudom.

De kiélvezem minden másodpercét, még ha nem is eszem be magam a gondolataid közé.

Mert látsz.