Lucifer
2014 – 2019
Tudatában vagyok a ténynek, miszerint az emberek többsége nem
kedveli a macskákat, vagy csupán jobban kedveli a kutyákat náluk – ezen gondolataikért
pedig nem tudom hibáztatni őket, hiszen én is így vagyok vele, csak rám ezen
állításnak az ellentétje igaz. Számomra mindig is a macskák élveztek
elsőbbséget a kutyákkal szemben.
Mégis, számtalanszor kapom az értetlen pillantásokat, mikor
kifejtem, számomra mennyit jelentenek ők, az otthoni falkám, akikért kérdés
nélkül megtennék mindent – látom rajtuk, hogyan gondolnak őrültnek, zakkantnak
és nem normálisnak. Belebeg eléjük egy távoli jövő, ahol macskásnéniként
vonulok be a történelembe, aki megtanította imádott állatait lopni a szomszédtól.
Csupán azzal nem számolnak, hogy nem minden macska ugyanolyan
– csakúgy, mint a kutyák, és csakúgy, mint mi emberek, talán az anatómia
szempontjából hasonlítunk egymásra, ám önálló személyiségek vagyunk. Ők is.
Azt mondják, a macskák a helyhez ragaszkodnak.
Elnézést, de…
Meg a nagy büdös lófaszt.
Hozzánk ragaszkodnak; mi jelentjük számára az otthont, a biztonságot és a
melegséget.
Május tizenegy – a nap, amit szívem szerint kitörölnék a
naptárból, mégis belém égett ez a két szó, ez a dátum. Ez a nap számomra a
halál és a veszteség napja.
Ez a nap Lucifer halálának napja.
Ritkán adatik meg az életben valakinek, hogy rátaláljon
valamiből az igazira; az igazi ruha, cipő, pár, vagy egy társ, akinek az emléke
egy életen át elkísér. Olyasvalaki, aki megérzi, ha bajod van és készséggel
bújik oda hozzád, melléd simul, hogy magába szívja a bánatot, vagy ha más nem,
rövid időre tovaűzze azt.
Lucifer velem volt attól a pillanattól kezdve, amikor éppen a
legnagyobb szükségem volt rá – látta, hogyan remeg a kezem minden egyes áldott
reggel, mikor iskolába indultam, látta, hogyan tornyosul fölém mindaz, ami elöl
menekülni szerettem volna, s hogy időnként másra se vágytam, hogy csak váljon köddé
mindaz, ami körülvesz.
Velem volt akkor is, mikor elkezdtem az egyetemet, és csak
hétvégén jártam haza, akkor is a legnagyobb örömmel fogadva engem, és szinte le
sem gyógyulva rólam egészen vasárnapig. Soha nem feledve engem, egy percig sem
elárulva érezve magát, várva a bűvös pénteket, mikor bukkanok fel a küszöbön,
mikor gyúrom meg újra a bundáját, mikor kúszhat fel újra a nyakamba.
Mindig várt.
Kivéve egy alkalommal, mikor már annyira beteg volt, hogy
csupán a lélek tartotta össze azt a parányi testet, amely egy világ szívét,
szeretetét és a legszebb lelkét hordozta magában – és soha nem fukarkodott
vele, s ha véletlenül megkapott is, szinte azonnal végignyalt a kezemen, bánva
a percet, amikor bántott.
Nekem dorombolta az utolsót, mikor már az ereje elhagyta, a
kezemre fektette a kezét, tudva, hogy többé már nem lesz rá alkalom,
megköszönve azt a fájdalmasan rövid öt évet, amit egymással tölthettünk – talán
sohasem tudom magamnak megbocsátani azt, mikor a kötelesség felülkerekedett a
szívem felett, ahogy azt sem, mikor keserves nyávogását, mikor már a szívemet
apró cafatokra szaggatta, már szinte lehetetlen volt elviselni, mégsem tudtam
hagyni, hogy szenvedjen.
Mindazok után, amit értem és velem tett, képtelen voltam rá.
Mégis hogy dönthet egy ember a halálról, mikor az az
egyetlen, ami még ő felette áll?
Még mindig látom magam előtt, ahogy az altatótól fennakadnak
a szemei, a pupillái kitágulnak és utoljára nézett körbe az a sárga szempár,
ami kivilágított a fekete bundájából.
Nem tudtam, és a mai napig sem tudom, hogyan köszönhetném meg
neki mindazt, amit adott nekem: a hitet, hogy létezik feltétel nélküli
szeretet. Hogy velem volt. Hogy mellettem volt.
Azt viszont tudom, hogy a lelkem és a szívem egy része
mellette marad, mindörökre.
Mert a szél elállt, a nap kisütött, amikor eltemettük.
Hiába volt Lucifer, ha ő maga nem volt más,
mint egy angyal.
Az őrangyalom.
Akitől nem kérek mást, hogy egyszer bocsásson meg nekem.
