Tizennyolcadik

Mikor már szavak, rímek és gondolatok sem akadnak,
S odakint az énekesmadarak dalra fakadnak,
Ám az emlékek örökké velem maradnak,
Mert örökké egyedül leszek saját magammal.

Soha többé búcsút nem mondok már neked,
Így ez a történet teljesen kerek,
Ami véget ért azelőtt, hogy elkezdődött,
De az én szívemben továbbra is örök.

~

Továbbra sincs mit mondanom,

Minduntalan a kimondatlan sorokat olvasom,

Az enyéimet vagy tieidet, azt ugyan nem tudom,

De azt igen, hogy utánad reménytelenül futok.

Nem kellek neked, nem is értem, ez miért fáj,

Hiszen erre régen számíthattam volna már,

Ahogy arra, hogyan hullik darabokra életem,

Miként szertefoszlott egyetlen reményem.

E sorokat is érzelem vezérli,

Melyeknek írója reméli,

Hogy az, akinek ez szól, soha nem látja,

Nehogy itt nekem meghízzon a mája.

Úgy tettem, mintha ismernélek,

De rájöttem, hogy mégsem,

Így búcsút mondok neked szépen,

Nem utoljára, ezt nem kétlem.

Mert nem tudlak még kiverni a fejemből,

Ahogyan a toll sem tud kihullani a kezemből,

Amiként rólad írok nap mint nap,

S neked köszönhetem legszebb gondolataimat.

De nem inkább nem írnék rólad,

Lenne kevesebb a rád szabott strófa,

Mert az azt jelentené, veled vagyok újra,

Teljes egészében, valójában, újra és újra.

Tizenhetedik

Prológus rólunk

újra

Annyira félek, 

Hogy soha nem lehetek veled,

S más kell neked,

Akivel együtt leszel örökre.

Nem tudom elmagyarázni, miért rettegek,

Hiszen tulajdonképpen nem is ismerlek,

Mégis érzem, hogy ez most talán más lenne,

De úgy vélem, mintha csak én lennék az, aki ezen gyötrődne.

Csak azt nem sejted, hogy ezzel engem ejtesz kétségbe,

Hogy mi is történik most tulajdonképpen.

Hogy miért nem hagysz szabadulni a kalitkából, 

Amibe zártál talán nem is saját akaratodból.

Eressz el kérlek, hadd térjek újra utamra,

Hadd térjen vissza szegény lelkem nyugalma,

S légy boldog azzal, akivel lenni akarsz,

Az én összetört, szabad lelkemre úgyis akad majd tapasz.

Tizenhatodik

Lucifer

2014 – 2019

Tudatában vagyok a ténynek, miszerint az emberek többsége nem kedveli a macskákat, vagy csupán jobban kedveli a kutyákat náluk – ezen gondolataikért pedig nem tudom hibáztatni őket, hiszen én is így vagyok vele, csak rám ezen állításnak az ellentétje igaz. Számomra mindig is a macskák élveztek elsőbbséget a kutyákkal szemben.

Mégis, számtalanszor kapom az értetlen pillantásokat, mikor kifejtem, számomra mennyit jelentenek ők, az otthoni falkám, akikért kérdés nélkül megtennék mindent – látom rajtuk, hogyan gondolnak őrültnek, zakkantnak és nem normálisnak. Belebeg eléjük egy távoli jövő, ahol macskásnéniként vonulok be a történelembe, aki megtanította imádott állatait lopni a szomszédtól.

Csupán azzal nem számolnak, hogy nem minden macska ugyanolyan – csakúgy, mint a kutyák, és csakúgy, mint mi emberek, talán az anatómia szempontjából hasonlítunk egymásra, ám önálló személyiségek vagyunk. Ők is.

Azt mondják, a macskák a helyhez ragaszkodnak.

Elnézést, de…

Meg a nagy büdös lófaszt.

Hozzánk ragaszkodnak; mi jelentjük számára az otthont, a biztonságot és a melegséget.

Május tizenegy – a nap, amit szívem szerint kitörölnék a naptárból, mégis belém égett ez a két szó, ez a dátum. Ez a nap számomra a halál és a veszteség napja.

Ez a nap Lucifer halálának napja.

Ritkán adatik meg az életben valakinek, hogy rátaláljon valamiből az igazira; az igazi ruha, cipő, pár, vagy egy társ, akinek az emléke egy életen át elkísér. Olyasvalaki, aki megérzi, ha bajod van és készséggel bújik oda hozzád, melléd simul, hogy magába szívja a bánatot, vagy ha más nem, rövid időre tovaűzze azt.

Lucifer velem volt attól a pillanattól kezdve, amikor éppen a legnagyobb szükségem volt rá – látta, hogyan remeg a kezem minden egyes áldott reggel, mikor iskolába indultam, látta, hogyan tornyosul fölém mindaz, ami elöl menekülni szerettem volna, s hogy időnként másra se vágytam, hogy csak váljon köddé mindaz, ami körülvesz.

Velem volt akkor is, mikor elkezdtem az egyetemet, és csak hétvégén jártam haza, akkor is a legnagyobb örömmel fogadva engem, és szinte le sem gyógyulva rólam egészen vasárnapig. Soha nem feledve engem, egy percig sem elárulva érezve magát, várva a bűvös pénteket, mikor bukkanok fel a küszöbön, mikor gyúrom meg újra a bundáját, mikor kúszhat fel újra a nyakamba.

Mindig várt.

Kivéve egy alkalommal, mikor már annyira beteg volt, hogy csupán a lélek tartotta össze azt a parányi testet, amely egy világ szívét, szeretetét és a legszebb lelkét hordozta magában – és soha nem fukarkodott vele, s ha véletlenül megkapott is, szinte azonnal végignyalt a kezemen, bánva a percet, amikor bántott.

Nekem dorombolta az utolsót, mikor már az ereje elhagyta, a kezemre fektette a kezét, tudva, hogy többé már nem lesz rá alkalom, megköszönve azt a fájdalmasan rövid öt évet, amit egymással tölthettünk – talán sohasem tudom magamnak megbocsátani azt, mikor a kötelesség felülkerekedett a szívem felett, ahogy azt sem, mikor keserves nyávogását, mikor már a szívemet apró cafatokra szaggatta, már szinte lehetetlen volt elviselni, mégsem tudtam hagyni, hogy szenvedjen.

Mindazok után, amit értem és velem tett, képtelen voltam rá.

Mégis hogy dönthet egy ember a halálról, mikor az az egyetlen, ami még ő felette áll?

Még mindig látom magam előtt, ahogy az altatótól fennakadnak a szemei, a pupillái kitágulnak és utoljára nézett körbe az a sárga szempár, ami kivilágított a fekete bundájából.

Nem tudtam, és a mai napig sem tudom, hogyan köszönhetném meg neki mindazt, amit adott nekem: a hitet, hogy létezik feltétel nélküli szeretet. Hogy velem volt. Hogy mellettem volt.

Azt viszont tudom, hogy a lelkem és a szívem egy része mellette marad, mindörökre.

Mert a szél elállt, a nap kisütött, amikor eltemettük.

Hiába volt Lucifer, ha ő maga nem volt más,

mint egy angyal.

Az őrangyalom.

Akitől nem kérek mást, hogy egyszer bocsásson meg nekem.

Tizenötödik

Voltak percek, mikor úgy hittem, hogy ez egy örök barátság lesz.

Voltak napok, mikor azt éreztem, hogy igen, végre révbe értem.

Voltak hetek, mikor megállíthatatlanul húzott magába a sötétség, de te ott voltál, és segítő kezed kihúzott belőle.

S vannak hónapok, melyek – úgy tűnik – soha nem érnek véget.

Majd aztán lesznek évek, mikor úgy gondolom, lehetett volna másképpen.

Most azonban nem – azt gondolod, fura vagyok és egy utolsó, irigy dög, amiért láthatóan egyik napról a másikra kifordultam önmagamból, hátha észreveszed: a hátam nem lábtörlő, amin átsétálhatsz, ha úgy van kedved.

Tűröm szó nélkül, hogy hagysz zuhanni, ahogyan azt is, miként próbálkozol nekem visszavágni. Azt hiszed, nincs okom, vagy ha igen, hát a barátod létezése az oka – csupán azt nem látod, hogy nem az a problémám, hogy valaki betöltötte ezt a pozíciót, hanem azzal, aki. Kifordultál önmagadból, úgy, hogy lassan apokalipszisgyanú támadt bennem – rohansz, telefonálsz, leszarsz.

Eleinte fájt, azt hiszem.

Mellettem sohasem maradtak meg az emberek – voltak és lesznek is, de sohasem állandók. Talán ezért én felelek, nem tudom, ám pellengérre állítani azért, mert rosszul esnek dolgok… az a legrosszabb, hogy bocsánatot se kértél, mikor szembesítettelek, csupán mentegetőztél. Újra.

Hányszor volt, hogy átmentem hozzád, mikor egyedül és magányos voltál, aztán rendeltünk egy akkora pizzát, hogy még reggel is azt ettük? Hányszor volt, hogy másfél-két órákat beszéltem veled telefonon, még vizsgaidőszakban is, két tétel között, mert tudtam, hogy pocsékul vagy? Hányszor írtam neked hajnalok hajnalán is, hogy ne aggódj? Hányszor rágtuk át újra és újra valakinek a szavait?

… hányszor használtál ki?

Félve teszem fel a kérdést.

De most már nem fáj – volt bennem némi hitetlenkedés, hogy kellően átcseszted a fejem szép reményekkel és hittel, s ami bennem van, nem más, mint kimondatlan szavak, amelyek nem találták meg a címzettjüket.

Ha rajtam múlik, nem is fogják. Nem érdemelsz meg többet annál, mint amennyivel szembesítettelek, nem érdemled meg a könnyeimet – melyek megrekedtek –, s nem érdemled meg a tudatot, hogy arrébb hajítottál valakit, mert éppen szerelmes lettél.

De csak, hogy tudd: ha valaha is eszedbe jutna felhívni?

Nyugodtan vesd kútba az ötletet, mert elfelejtem felvenni.

Tizennegyedik

Epilógus rólunk

Te vagy az egyetlen, aki miatt bánatomban sírok és örömömben nevetek egyszerre.

Te vagy az első, aki ilyen érzést keltett bennem, pedig erről nem tudsz egy fikarcnyit sem.

Te voltál az, akitől Isten igazán görcsbe rándult a gyomrom, és azt hittem, ez örökké így lesz.

Aztán rájöttem, hogy az élet közben tovaröppen szépen.

Mérföldkő voltál, még ha közben úgy is tettem, mintha mégsem,

De úgy vélem, egy kilométerkőnél sem maradhatok egészen.

Mennünk kell tovább, addig, míg talán egy kereszteződéshez nem érek,

Melynél talán találkozok valakivel, akinek két szónál többet érek.

S majd ha az élet úgy kívánja, egyszer találkozunk újra,

addig is kívánok neked minden jót az útra.

Tizenharmadik

Néha az ember természetesnek vesz dolgokat; a boltban a tej szinte mindig a legalsó polcon van a hűtőben, a busz késik, a tanár is késik, a füzet betelik, az élet megy tovább. Ám, ha érdekes módon bekövetkezik valamiféle változás, hirtelenjében felbolydul minden, az élet pedig önnön feje tetején kezd el forogni.

Valaki valamit egyszer elront – hibás. Nem számít, hogy addig hibátlanul végezte el a munkáját. Nem számít, hogy az ember igenis emberből van, s mint olyan, nem tud gépi tökéletességgel működni. Nem számít az sem, hogy nem tud örökké csak adni, miközben semmit nem kap vissza; kihasználva érzi magát? Persze.

Természetesnek veszi, hogy egy barát mellette áll, jóban-rosszban, ám ha egyszer a szemébe mondja az igazságot, úgy érezzük, elárult. Nem számít, hogy rossz napja van esetleg, ahogy az sem, hogy esetleg igaza van-e. Az sem számít, hogy mindaddig a másik problémája volt az első számára, míg a sajátjaival soha nem haladt előre egy centimétert sem. Nem, egyedül az adott pillanat számít, semmi más, hogy mekkora egy rohadék és szakadjon össze ott, ahol van.

Soha nem számít a múlt, a tökéletesség az elvárás, sőt, mi több, az alapvető szituáció, ám ha egyszer valami borul, minden borul. Soha többé nem ugyanolyan, soha többé nem számít az előtte való idő.

Semmi és senki nem számít. Materiális világ, materiális emberek, materiális fogaskerekek, melyek monotonon pörögnek, mely bedarálja az érző lényt.

Természetes (haha) szelekció?

Még szép.

Tizenkettedik

gyáva nyúl vagy
hangos szóval,
és egy puskával,
ami elsül fordítva.

szólnod kell, érted?
nem érted.
rettegsz a reakciótól.
a hang elakad. benned.
mélyen, a szívedben.

nem hagyhatod annyiban
az újabb heget.
szólnod kell, érted?
ne légy nyúl, hanem a vadász.

félsz. megértem.
nézz a szemeibe,
onnan erőt meríthetsz.
de rettegsz.

2017. nov. 12.