Tizenötödik

Voltak percek, mikor úgy hittem, hogy ez egy örök barátság lesz.

Voltak napok, mikor azt éreztem, hogy igen, végre révbe értem.

Voltak hetek, mikor megállíthatatlanul húzott magába a sötétség, de te ott voltál, és segítő kezed kihúzott belőle.

S vannak hónapok, melyek – úgy tűnik – soha nem érnek véget.

Majd aztán lesznek évek, mikor úgy gondolom, lehetett volna másképpen.

Most azonban nem – azt gondolod, fura vagyok és egy utolsó, irigy dög, amiért láthatóan egyik napról a másikra kifordultam önmagamból, hátha észreveszed: a hátam nem lábtörlő, amin átsétálhatsz, ha úgy van kedved.

Tűröm szó nélkül, hogy hagysz zuhanni, ahogyan azt is, miként próbálkozol nekem visszavágni. Azt hiszed, nincs okom, vagy ha igen, hát a barátod létezése az oka – csupán azt nem látod, hogy nem az a problémám, hogy valaki betöltötte ezt a pozíciót, hanem azzal, aki. Kifordultál önmagadból, úgy, hogy lassan apokalipszisgyanú támadt bennem – rohansz, telefonálsz, leszarsz.

Eleinte fájt, azt hiszem.

Mellettem sohasem maradtak meg az emberek – voltak és lesznek is, de sohasem állandók. Talán ezért én felelek, nem tudom, ám pellengérre állítani azért, mert rosszul esnek dolgok… az a legrosszabb, hogy bocsánatot se kértél, mikor szembesítettelek, csupán mentegetőztél. Újra.

Hányszor volt, hogy átmentem hozzád, mikor egyedül és magányos voltál, aztán rendeltünk egy akkora pizzát, hogy még reggel is azt ettük? Hányszor volt, hogy másfél-két órákat beszéltem veled telefonon, még vizsgaidőszakban is, két tétel között, mert tudtam, hogy pocsékul vagy? Hányszor írtam neked hajnalok hajnalán is, hogy ne aggódj? Hányszor rágtuk át újra és újra valakinek a szavait?

… hányszor használtál ki?

Félve teszem fel a kérdést.

De most már nem fáj – volt bennem némi hitetlenkedés, hogy kellően átcseszted a fejem szép reményekkel és hittel, s ami bennem van, nem más, mint kimondatlan szavak, amelyek nem találták meg a címzettjüket.

Ha rajtam múlik, nem is fogják. Nem érdemelsz meg többet annál, mint amennyivel szembesítettelek, nem érdemled meg a könnyeimet – melyek megrekedtek –, s nem érdemled meg a tudatot, hogy arrébb hajítottál valakit, mert éppen szerelmes lettél.

De csak, hogy tudd: ha valaha is eszedbe jutna felhívni?

Nyugodtan vesd kútba az ötletet, mert elfelejtem felvenni.