Tizennyolcadik

Mikor már szavak, rímek és gondolatok sem akadnak,
S odakint az énekesmadarak dalra fakadnak,
Ám az emlékek örökké velem maradnak,
Mert örökké egyedül leszek saját magammal.

Soha többé búcsút nem mondok már neked,
Így ez a történet teljesen kerek,
Ami véget ért azelőtt, hogy elkezdődött,
De az én szívemben továbbra is örök.

~

Továbbra sincs mit mondanom,

Minduntalan a kimondatlan sorokat olvasom,

Az enyéimet vagy tieidet, azt ugyan nem tudom,

De azt igen, hogy utánad reménytelenül futok.

Nem kellek neked, nem is értem, ez miért fáj,

Hiszen erre régen számíthattam volna már,

Ahogy arra, hogyan hullik darabokra életem,

Miként szertefoszlott egyetlen reményem.

E sorokat is érzelem vezérli,

Melyeknek írója reméli,

Hogy az, akinek ez szól, soha nem látja,

Nehogy itt nekem meghízzon a mája.

Úgy tettem, mintha ismernélek,

De rájöttem, hogy mégsem,

Így búcsút mondok neked szépen,

Nem utoljára, ezt nem kétlem.

Mert nem tudlak még kiverni a fejemből,

Ahogyan a toll sem tud kihullani a kezemből,

Amiként rólad írok nap mint nap,

S neked köszönhetem legszebb gondolataimat.

De nem inkább nem írnék rólad,

Lenne kevesebb a rád szabott strófa,

Mert az azt jelentené, veled vagyok újra,

Teljes egészében, valójában, újra és újra.

Tizenhetedik

Prológus rólunk

újra

Annyira félek, 

Hogy soha nem lehetek veled,

S más kell neked,

Akivel együtt leszel örökre.

Nem tudom elmagyarázni, miért rettegek,

Hiszen tulajdonképpen nem is ismerlek,

Mégis érzem, hogy ez most talán más lenne,

De úgy vélem, mintha csak én lennék az, aki ezen gyötrődne.

Csak azt nem sejted, hogy ezzel engem ejtesz kétségbe,

Hogy mi is történik most tulajdonképpen.

Hogy miért nem hagysz szabadulni a kalitkából, 

Amibe zártál talán nem is saját akaratodból.

Eressz el kérlek, hadd térjek újra utamra,

Hadd térjen vissza szegény lelkem nyugalma,

S légy boldog azzal, akivel lenni akarsz,

Az én összetört, szabad lelkemre úgyis akad majd tapasz.