Tizenegyedik

Ugye tudod, hogy szeretnélek? Érted bármit félretennék; az aggályaimat és a félelmeimet. Vakon bíznék benned, és elhinném, hogy lehetne jövőm. Veled. Talán nem örökké, de éppen elég ideig ahhoz, hogy szeressem minden porcikádat, s fájjon az elvesztésed.

Ugye tudod, hogy bármit megtennék érted? Tűzbe tenném a kezem, átvágnék ezer viharon, csakhogy jobb legyen neked. Nevetnék minden vicceden, s elfogadnálak a hibáiddal együtt. Mert te így vagy számomra tökéletes.

Ugye tudod, hogy ezt soha nem tudnám neked elmondani? Nem tudom, miért. Talán, mert szorongok, talán, mert nem ittam eleget. Vagy a tudat, hogy nem kellek senkinek. Mégis reménykedem, hogy talán te leszel az. Talán, talán, talán… az örök kétely.

Ugye tudod…?

Dehogy tudod.

Tizedik

Sokan azt mondják, hogy csupán tenni kéne azért, hogy ne légy egyedül. Nyitni, mosolyogni, jeleket hinteni, önmagadat adni. Sugározz önbizalmat, tudd, hogy te vagy a főnyeremény mások számára.

Állok, egy pillanatra elgondolkozom.

Valóban ennyi lenne? Kiadni önmagamat, hogy aztán mindenki kedvére játszhasson?

Nem. Inkább a magány. A gyötrelem. A huszonegyedik századi szingliség! Én ugyan nem kezdek senkivel! Jó ez így.

S csak én tudom, hogy nem. Nem, nem, nem! Ölelés, mosoly, a tudat. Hogy szeret, hogy számítasz, hogy nem vagy egyedül. Nem kell önállóan harcolnod. Hogy bízhatsz.

Bízni? Annyiszor adtam ki magam. Mindegyik egy csalódás volt. Adtam újabb esélyeket, hittem a tiszta lapban: lám, az eredmény. Botor kislány, miért hiszek még a mesékben?

De mégis… Paradoxon. Nem vagyok magabiztos, csak látszatban. De annak kell lennem. Önmagamat adjam? Nem értem. Mégis hogy? Milliónyi elvárás. Ez se jó, az se jó. Hát mi a jó?

Sóhajtok. Elfordulok. Magamban tudom a választ.

Semmi se jó.