Elmegy mellette, a lélegzetét bent tartja, még véletlenül
sem néz rá, mintha fájna, mintha égetne a látványa. Arca mosolytalan,
koncentrál az előtte álló feladatra; próbálja elkerülni a hiú ábrándokat, a
hamis reményeket.
Törtet előre, bizakodva abban, hogy megnyújthatja azokat a
perceket, amelyeket mégis megrövidítene. Rettegve várja a találkozás
pillanatát, az iszonyat és a szívfacsaró gyönyör keveredik benne.
Nincs jövő, ezt ő is látja. Ennek ellenére mégis jó újra
érezni, létezni, habár fáj, hogy egy eltemetett része az énjének újra
felemelkedett a hamuból.
Azt kívánja, bárcsak örökre tartana ez a másodperc, viszont
szabadulni is akar tőle.
Visszakozik és vágyik rá, utálja és szereti, rosszul van, de
közben felemelkedik a felhők közé.
Elhagyja…; s lapoz kettőt.
