Egyszer belegondoltam, milyen
lehetne. Váratlanul összefutni úgy, hogy egyáltalán nem is számítok rá, és
ettől olyan természetesnek tűnök a szemedben, hogy a többiek utánam pusztán
műanyagnak hatnának. Addig nem is sejtetted, mennyire szeretnél velem váltani
pár szót, és talán őszintén meg is döbbensz, mikor mosolyogva megállok, aztán
rád köszönök. Az idő szűkében ugyan, de beszélgetünk, és miután hátat
fordítottunk egymásnak, mindkettőnknek vigyor kúszik az arcára. Nekem azért,
mert már régen vágytam erre a percre, neked azért, mert végre az öledbe hullott
egy alkalom.
Aznap este úgy tennék, mintha
teljességgel letaglózna az, hogy keresel. Néhány szóra – természetesen, hiszen
nem lennél tudatában, egyelőre mit is szeretnél –, bennem mégis olyan eufóriát
keltene, hogy utána napokig felhőkön lépdelnék. Persze, erről neked nem kell
tudni; ott visszafogott, kellően hűvös, ugyanakkor nyitott vagyok. Én? Egyből
ugrani a nyakadba? Szívem szerint megtenném, ám a méltóságom ilyenkor fejbe
verne egy hatalmas péklapáttal.
Azok a szavak egyre csak
sűrűsödnének, emellé élőben párszor találkozunk. Néha véletlen. Máskor én
intézem úgy, hogy az utunk keresztezze egymást. Erről te mit sem sejtesz, csak
csodálkozol, mégis hányszor összevet minket a sors. Akkor elmélkednél el
először azon, hogy mi lenne, ha ez állandó lenne. Mondjuk, abban sem vagyok
biztos, hogy te szoktál rágódni ilyesmiken. Vagy egyáltalán jellemző-e rátok.
Aztán találkozunk, immáron
mindkét fél szánt szándékával. Jól érezzük magunkat. Cseverészünk, úgy
mindenről. Te is mesélsz magadról, viszont érdekel az, ami vagyok. Nem csak úgy
általánosságban, mikor az egyik ember nagyjából feltérképezi a másikat, hogy
nagyjából mit várhat tőle, hanem tényleg én érdekellek téged.
Információkat csepegtetek;
természetesen ezt is szándékosan úgy, hogy még véletlenül se fedjek fel
mindent. Hogy titokzatos maradjak, hogy újabb találkozót akarj, hogy
érdekeljelek. Hogy minden egyes velem töltött másodperc felcsigázzon, mert
tudni akarod, mi jár a fejemben.
De, ugyebár, mindent a maga
idejében. Lassan felfedem magam, ahogy én is jobban megismerlek. Engedünk a
fizikai vonzásnak. Úriemberként viselkedsz, én pedig úgy teszek, mintha
megdöbbennék ezen, s persze egyből meg is jegyzem, hogy azt hittem, ők
kihalófélben vannak. Te pedig bizonyítani akarsz… talán. De ettől fogva minden
egyes áldott alkalommal, mikor velem tartasz, a kapuig kísérsz.
A tekinteted megbabonázottságról
árulkodik. Újabb és újabb részletekre vagy kíváncsi, a testemet akarod, és
mikor egyedül rovod az utcákat, nem tudod elhinni, miféle csapdába estél.
Mindeközben én egy elégedett,
számító vigyorral hátat fordítok, amint nem pillantasz oda.
Valóban csapdába estél.
A női praktikák csapdájába.
