Nyolcadik - avagy egy kósza novella (2016.)

Azon a napon, mikor minden kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnt, ugyanúgy indult, mint a többi. Alice ugyanúgy nyűgösen ébredt fel, majd lehunyt szemekkel fordult a jobb oldalára, csakhogy elkerülje a világosságot, amely beáradt az ablakán keresztül. Kivételesen nem húzta el a függönyt tegnap este, amely némileg tompított a fájdalmas látványon, miszerint újból beköszöntött a reggel, és még néhány percig szeretett volna az édes tudatlanság határán ringatózni.

Már tegnap is érett benne a gondolat, hogy jobb lenne a következő napon ágyban maradni; a kellő rossz közérzete meg is volt hozzá, azonban a benne újból felébredő kötelességtudat jobban uralkodott az elméjén, mint a vágyai. Tisztában volt azzal, hogy ugyanúgy el kell készülnie, csakhogy iskolába indulhasson, és meg-megránduló arcizmokkal átvészelje azt az időt, amelyeket emberekkel összezárva kényszerült eltölteni.

Ledobta magáról a paplant, majd felült az ágyán. Körbenézett a rumlis szobáján, amely tökéletes összhangban volt a lelkében dúló káosszal; felsóhajtott, s megállapította magában, hogy rendet kéne raknia, de a gondolat is elég fárasztónak tűnt ahhoz, hogy egy szabad délutánja alkalmából belefogjon. Ugyan, idegesítette, hogy jószerivel semmit sem talált, amit keresett, és órákig tartó káromkodással járt valaminek az előkotrása, viszont fura módon élvezte is, hogy ténykedhet, s közben rombolhat. Némileg lecsillapította a fel-fellángoló kedélyeit.

Fázom.

S Alice nem is sejtette, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, mikor ez fut végig az agyán.

*

A lány kivételesen hálát adott annak, hogy az osztálytársai a fáradtságnak ítélték a szemei alatt görbülő feketés karikákat. Noha, az sem számított teljesen igaz kijelentésnek, miszerint kipihenten érkezett az iskolába, ámde a józan eszével sejtette, hogy kiül az arcára minden nyomorúságos gondolata. Valahogy ma lehetetlenségnek tűnt rendszabályoznia a vonásait, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben mégsem.

Kicsikart magából egy mosolyt az egyik kedvesebbik osztálytársának látványára, aki nem szalasztotta el az alkalmat, s szembesítette a nyilvánvalóval: nem tűnik valami frissnek és üdének. Alice válaszul csupán egyetértően hümmögött, és hagyta, hogy a másik beszélni kezdjen mindenféle témáról, ami az eszébe jutott. A szokásossal ellentétben, most azonban kínzásnak érezte a nevetésének erőltetését, főleg, hogy egy cseppnyi vidámságot sem érzett a bensőjében. Egy kopár, kies, lakatlan sivataghoz hasonlította volna magát, amit néha felkavar a homokvihar, majd lenyugszik egy időre – ma pedig különösen eluralkodott rajta az egyhangúság.

Felpislogott a nála jóval magasabb lányra, s elfojtott egy lemondó sóhajt. Gépiesen válaszolt, mit tett a rövid szünet alatt, amolyan kényszerből. Nem szeretett volna totálisan érdektelennek tűnni, még ha szíve szerint elüldözött volna minden embert a közeléből az egyedülléte érdekében. Belefáradt a blöffölésbe, abba, hogy úgy kell tennie, mintha minden rendben lenne, annak ellenére, hogy bármihez is fogott, az előbb-utóbb katasztrófába fulladt.

– Tegnap veszekedtem – szaladt ki a száján, amint beértek a terembe, és már elhelyezkedtek a padoknál. Alice nemtörődöm módon hajította le a válltáskáját, és kivételesen nem vette elő a tanfelszerelését. Egyedül a mobilja árválkodott a padon, azzal a határozott céllal, hogy az elkövetkezendő órán azt fogja nyomogatni. Mostanában a számítógépe mellett a telefonos világba menekült, a játékok közé, amelyek kirántották a túlgondolásaiból, s megszabadították pillanatnyi kínjaitól.

Mások viszont ezt egyáltalán nem vették figyelembe, ami egyre lejjebb és lejjebb taszították Alice-t a depresszióba. A szerepből kiindulva, amit eljátszott, mindenki úgy hitte, vele minden a legnagyobb rendben van, boldog és kiegyensúlyozott, s az a legnagyobb problémája, hogy letört az egyik körme.

Alice-t kirázta a hideg. Fázom. Összébb húzta magán a kellemesen meleg pulóverét, hogy jobban melegítsen, de a fagy belülről áradt szét a testében, nem kívülről érte. Felsandított a nyitott ablakra, amin keresztül a reggeli csípős levegő beáradt a terembe.

– Oh – válaszolta az osztálytársa, majd néhány perces csend követte a megnyilvánulását. Úgy tűnt, mintha elkomorult volna a lány, ám nem sokkal később ott folytatta, ahol abbahagyta. Az előbbieket meg nem történtnek nyilvánította.

Fázom. A lány leszegte a fejét, és alig várta, hogy becsengessenek. Csendet szeretett volna. Kivételesen hallani akarta a gondolatait.

*

Még csak két tanóra telt el, Alice-nek mégis olyan érzése volt, hogy órák óta egy helyben toporog. A percek csigalassúsággal pörögtek, s a lány tudta, hogy így nem sokáig fogja bírni. Azt remélte, legalább gyorsan el fog telni a mai nap, aztán ágyba bújhat, magára húzhatja a takarót, és kizárhatja a külvilágot. A szülei is arra biztatták, hogy próbálja meg kibírni.

A lyukasóráját a hideg padlón ücsörögve töltötte, pár méterrel arrébb egy népesebb csapatból, amelyet szintén az osztálytársai alkottak. Pillanatnyi ridegség költözött a tekintetébe, ahogy keresztülnéztek rajta, és bízott benne, hogy az előbb elkortyolt forró csokoládéba csempésztek annyi endorfint felszabadító anyagot a kitartáshoz, amennyi szükségeltetett. Bár, tény, megszenvedett vele, hiszen leégette a nyelvét, ám az íz kárpótolta.

Az ölébe húzta az egyik füzetét, belelapozott, és úgy tett, mintha lekötné az éppen átolvasott tananyag, de egy szó sem ragadt meg belőle a tudatában. Újból rápillantott a vidáman nevetgélő csoportra, akik éppen valamelyikük magánéletét boncolgatták behatóbban, és elhúzta a száját. A forró ital átmelengette annyira, hogy nem fázott, ennek ellenére a szájában az édest felváltotta a kesernyés íz.

Nyelt egy nagyot, és áttért egy másik leckére a füzetében. Ez ugyanúgy nem ragadta meg a fantáziáját, mint az előbbi.

Hogy fogok leérettségizni, te jó ég…, nyögött fel magában, helyette pedig elővette a telefonját, s rossz bűntudattal megnyitotta az egyik játékot. Ahogy azt várta, megnyugvást adott. Elfelejtette a benne kavargó negatív gondolatokat, s hamarosan a kedélye vidámabb lett, és elnézte a többieket, ahogy szórakoznak.

Jó lenne.

De már nem volt rá esélye.

*

Az utolsó órája, ami belecsúszott a délutánjába, kivételesen elmaradt. Alice csalódottan állt fel a helyéről; a tanórák mindig jó hangulatban teltek el, repkedtek a poénok, amelyektől a lány feltöltődött, s egy kis löketet adott neki ahhoz, hogy pozitívabban álljon a világhoz. Most pedig ez elmaradt. Az osztálya vele ellentétben viszont boldog volt, hiszen kevesebb időt kellett tölteniük az iskolában, s hazamehettek.

Ám Alice úgy kívánta, hogy nyomja el a gondolatait a zsivaj, amely alábbhagyott a tanítás végére. Remegve dörzsölgette meg a karjait, hogy megmelengesse magát. Fázom. Az első emeletre érve, még mindig hagyta, hogy a szívének kedvesebbik, ám egyre nehezebben tűrt barátja kibeszélje azt, ami a szívét nyomta, és megkönnyebbült, mikor végre elindult ő is hazafelé. Lehuppant a padra, automatikusan elővette egy másik füzetét, hogy tanuljon, ameddig érte nem jönnek.

Mániákusan kötötte le a gondolatait, noha a telefon most is előtérbe került, mint mindig. Nem akart a meg nem bocsátott hibáin kattogni, s elemésztődni. A harag időnként fel-felgyúlt benne, jelezve, hogy az éjszakákon át tartó forgolódást és sírást hamarosan a féktelen düh fogja felváltani, de egy örökkévalóságként élte meg a szituációt.

Dühös akart lenni. Csapkodni, törni-zúzni, megmondani a magáét. Kereste a másikon a fogást. Ő is hibás, hadd bűnhődjön! Összeszorultak az öklei, de a kezdetleges indulata hamar elpárologott, s ismét visszasüllyedt a végtelen letargiába. A lelkiismerete nem hagyta eléggé nyugodni ahhoz, hogy végre elindulhasson a gyógyulás útján.

A melegbe vágyott. Fázom. Azokra akart koncentrálni, akiknek egy fabatkányi is számított. Nagyon fázom. Ám a napjai néhány percében úgy tetszett, mintha senkinek sem számítana.

S ezt senki nem értette meg.

*

Zokogva feküdt el az ágyon, eltolt magától mindennemű kommunikációs eszközt, még a mobilt is. Az arca kivörösödött, ahogy záporoztak a könnyei, de ügyelt arra, hogy senki se láthassa meg. Úgy döntött, fürödni fog.

Az arcát gondosan eltakarta, hogy ne láthassák meg a sírás nyomait, gyorsan megengedte a rendkívülien meleg vizet a kádba, s visszaosont a szobájába a törölközőért. Akkor fogalmazódtak meg benne a gondolatok, amelyek eddig kimondatlanul lógtak a levegőben, és ezektől szabadulni szeretett volna.

Fürdés után, némileg kimelegedve, írt. Érezte, hogyan szabadul fel a lelke pillanatnyilag, érezte, hogy nem léteznek lehetetlen dolgok, csak merészen kivitelezhetőek, visszatért a humorérzéke, az élni akarása, és rendkívül büszke volt magára, amiért nem ismerkedett meg igazán közelről a vízzel. Pedig néhányszor megfordult a fejében.

Táskás szemekkel, elgyötörten oldalra pillantott, és csodálkozott, amiért sikerült kihúznia az emberek között ma, az iskolában, pedig ma szilánkjaira tört volna szíve szerint.

Hacsak nem tört már rég azzá.

***

Azon a napon, mikor minden kristálytisztán és megoldhatónak tetszett, Alice reménysugárral a szívében ébredt fel. Nem zavarta sem a napfény, sem az, hogy jobban elaludt a kelleténél, ezért jóval kevesebb ideje maradt a készülődéshez; mosolygott, amiért megszabadult egy őt felzaklató tényezőtől, egyedül a bejelentett dolgozat szegte kedvét egy cseppet, ám az sem jelentős mértékben.

Azt nem mondhatnánk, hogy a lány mindent rózsaszínben látott, de a kiadós alvás megtette a hatását, s nem engedett a lelkiismeret fojtásának. A szokásosnál tempósabban kapta össze magát, és noha az arca még nyúzott volt az előző napja miatt, jólesett neki, amiért az édesanyja odafigyelt rá, és tovább táplálta a benne szunnyadó remény csíráját. Élvezte az ölelést, azt, hogyan süt a Nap, és a végtelen szeretetet, ami felé áradt.

Megnyugodott valamennyire. Megszabadult egy nyomástól, amely csak rosszabbította volna a helyzetét. Szinte alig várta, hogy kiderüljön, mit tett, és jót mulasson rajta. Előző este lepörögtek a szemei előtt a lehetséges variációk, viszont tudta, mire mit felelne, milyen megengedett hanyagsággal, mintha nem érdekelné az egész szituáció. Igaz, előre fájt neki a hangnem, de nem tehetett mást.

Nem hagyhatta, hogy csak ő szenvedjen, más pedig jól érezze magát, amiért a nyomorba taszította. Feléledt benne a dac, a harag. Alig várta ezt a szakaszt, hiszen nem kellett aggódnia, hova bújjon a kicsorduló könnyeivel; ezzel az érzelemmel könnyebben megbarátkozott, de jobban kordában is bírta tartani.

Akkor még nem tudta, kivel húzott ujjat.

*

Alice megbetegedett. Olyan érzése volt, mintha a nyakához egy hűvös jégkockát nyomtak volna, s kegyetlenül rázta a hideg. Fázom. Az iskolai orvosnál hamar kiderült, hogy hőemelkedése van, ezért lemondva arról, hogy az utolsó két órát végigülje, hazajött. S aludt.

Olybá tűnt, mintha a tökéletes napon egy fekete foltot ejtettek volna, s így nem tudott nevetni. Sejtette, hogy reggeli gondolataiért meg fog bűnhődni, mert semmi joga nem volt a másik embertársát bántani, de abból nem adott alább, hogy megérdemelte minden egyes percét annak a gyötrelemnek, amit Alice formált meg magában.

Viszont bántotta őt, és tudta, egyszerűen tudta, hogy a másik ezt bizonyos szinten élvezi, hogyan döntötte nyomorba Alice lelkivilágát, és a folyamatot, ahogy a lány kifordult önmagából. Még ha úgy is tett, mintha ez nem lenne ínyére. Egyszerűen nem hagyhatta megtorlatlanul. Számtalanszor bántották már úgy, hogy sohasem vágott vissza, és sohasem tett ellenük semmit, nem forralt bosszút.

Változtatni szeretett volna ezen. Nem akart a könnyű préda szerepében tetszelegni.

Még jobban magára húzta a paplant, majd a másik oldalára fordult. Így lesz a legjobb.

***

Azon a napon, mikor Alice mindent megoldottnak tekintett, egy új élet kapujába toppant. Hosszú hetek, ha nem hónapok szükségeltettek ahhoz, hogy elfelejtse mindazt, amely valaha is negatívan érintette, viszont a láthatatlan hegek megmaradtak a szívén és a lelkén, emlékeztetőül. Tudta, hogy soha nem lesz olyan lelkes és vidám, mint annak idején, azonban ezt nem is várta el önmagától. Számára az is hatalmas előlépésnek számított, hogy tett előre egy lépést azon az úton, amelytől a kezdetek óta rettegett.

Most viszont itt van. Új barátokkal, lehetőségekkel, célokkal és nehézségekkel. Nem létezik többé semmi és senki állandó az életében, aki vagy ami valamilyen formában emlékeztethetné, annak idején mennyire össze volt zuhanva. Összeszorította a fogait, amint felrémlettek előtte az akkori gondolatai és ambíciói, majd vett egy mély lélegzetet, s örült, hogy lelkileg ismét félig-meddig egészségesnek számít.

Egyedül az emlékei maradtak meg abból a korszakból, viszont azokat nem is szándékozott gyökerestül kitépni magából; helyette készített belül egy sötétnek szánt dobozt, ahová eltárolta az összes ilyen jellegű hang- és képfoszlányokat. Őszintén remélte, hogy soha nem kell előhívnia egyiket sem.

Hetedik

Bírnom kell – ez visszhangzik a fejemben. Hiába érzem úgy, hogy a fejem fölött összecsaptak a hullámok, s minduntalan hajlanék a könnyebbik megoldás felé (feladom), és akárhogy kalkulálok, annak végeredményeként a biztos káosz és összeomlás jön ki, nem szabad feladnom. Bele kell tennem mindazt, amire még képes vagyok, a lelkem utolsó darabkáját, küzdőszellemem parázsló szikráját, az energiám megmaradt cseppjeit. Nem egyszerű.

Őrlődöm; vajon valóban itt lenne a helyem? Ez számomra az előre megírt sors, amiről csak azt hiszem, hogy magam alakítom? Ez lesz az a szakma, amiben egyszer ki fogok teljesedni? Hogy a szavakkal való bánás, az, hogy új világokat hozhatok létre és dönthetek romba, mindig is csak másodlagos szerepet fog betölteni a sivár, szürke életemben? Mert, ugye, kit áltatunk – a naiv emberiségen kívül.

Mindenkinek szürke és sivár az élete, még ha erőteljesen is hangoztatja azt, hogy egyáltalán nem. Űzhetsz bármilyen extrém sportot, kacérkodhatsz a halállal, küzdhetsz a személyes démonjaiddal, soha, de soha nem fogsz kiríni a többiek közül. Milliónyi kedves és gonosz ember él a Földön, egyikük sem különbözik a másiktól, talán csak annyiban, hogy némelyekre nagyobb reflektorfény vetül, mint amennyi valójában kéne.

Miből áll az élet?

Reggel felkelsz (jobb esetben, ha megteheted, délig lustálkodsz a puha párnák és paplanok között), elkészíted a reggelid (már ha egyáltalán eszel), netán rágyújtasz egy cigarettára vagy megiszol egy bögre kávét, kakaót, teát, meleg tejet, egyebet. Ezek után a magad tempójában összekészülődsz, s megcsinálod azt, amit mára feladatul kitűztél: elmész dolgozni, iskolába, kiakasztod magad a vizsgaidőszakban, netán csendben döglődsz a kanapé egyik sarkában, remélve, hogy ez a kicseszett nap hamarabb telik el, mint az előző. (Tanács: nem fog!)

Az életben minimum kétszer elhiszed, hogy van tehetséged valamihez, amit ötven százalékban vagy te értékelsz alul, vagy mások értékelnek túl. Elvakultan szerelembe esel, esetleg összejössz valakivel, amiből vagy lesz igazi, komoly párkapcsolat, vagy néhány nap múlva potyogtatod a könnyeidet, miközben összetört szívekről ábrándozol. Megfogadod, hogy téged soha senki nem fog összetörni még egyszer – ezt az ígéretet pedig soha nem fogod betartani. Ha szerencsés vagy, megházasodsz, gyerekeid lesznek, bekerülsz a „munka – család – halál” mókuskerékbe, amely alól csupán a nyugdíj fog feloldozni.

Akkor döbbensz rá, hogy az eddigi napjaidat két szóval tudnád jellemezni: unalmas és monoton. Kiemelkedik egy-két esemény, ám két kezeden meg tudnád számolni a sikerélményeidet. Mire odajutsz, hogy elegendő bölcselettel és tapasztalattal rendelkezel, mások lenéznek.

Mert megöregedtél. Elfogy az erőd, a fiatalságod a múlté, és azt veszed észre, egyre többen köszönnek csókolommal.

Te pedig reggelente csak állsz a tükör előtt – már ha rá bírod magad szánni –, sóhajtasz egy nagyot, majd arra gondolsz:

Mikor telt el ennyi idő…?

De legfőképpen: mit tettem, amiért érdemes volt élnem?

S a válasz néha elkeserítőbb, mint a gondolat.