Azon a napon, mikor minden
kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnt, ugyanúgy indult, mint a többi. Alice
ugyanúgy nyűgösen ébredt fel, majd lehunyt szemekkel fordult a jobb oldalára,
csakhogy elkerülje a világosságot, amely beáradt az ablakán keresztül. Kivételesen
nem húzta el a függönyt tegnap este, amely némileg tompított a fájdalmas
látványon, miszerint újból beköszöntött a reggel, és még néhány percig
szeretett volna az édes tudatlanság határán ringatózni.
Már tegnap is érett benne a
gondolat, hogy jobb lenne a következő napon ágyban maradni; a kellő rossz
közérzete meg is volt hozzá, azonban a benne újból felébredő kötelességtudat
jobban uralkodott az elméjén, mint a vágyai. Tisztában volt azzal, hogy
ugyanúgy el kell készülnie, csakhogy iskolába indulhasson, és meg-megránduló
arcizmokkal átvészelje azt az időt, amelyeket emberekkel összezárva kényszerült
eltölteni.
Ledobta magáról a paplant, majd
felült az ágyán. Körbenézett a rumlis szobáján, amely tökéletes összhangban
volt a lelkében dúló káosszal; felsóhajtott, s megállapította magában, hogy
rendet kéne raknia, de a gondolat is elég fárasztónak tűnt ahhoz, hogy egy
szabad délutánja alkalmából belefogjon. Ugyan, idegesítette, hogy jószerivel
semmit sem talált, amit keresett, és órákig tartó káromkodással járt valaminek
az előkotrása, viszont fura módon élvezte is, hogy ténykedhet, s közben rombolhat.
Némileg lecsillapította a fel-fellángoló kedélyeit.
Fázom.
S Alice nem is sejtette, hogy nem
ez lesz az utolsó alkalom, mikor ez fut végig az agyán.
*
A lány kivételesen hálát adott
annak, hogy az osztálytársai a fáradtságnak ítélték a szemei alatt görbülő
feketés karikákat. Noha, az sem számított teljesen igaz kijelentésnek,
miszerint kipihenten érkezett az iskolába, ámde a józan eszével sejtette, hogy
kiül az arcára minden nyomorúságos gondolata. Valahogy ma lehetetlenségnek tűnt
rendszabályoznia a vonásait, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben
mégsem.
Kicsikart magából egy mosolyt az
egyik kedvesebbik osztálytársának látványára, aki nem szalasztotta el az
alkalmat, s szembesítette a nyilvánvalóval: nem tűnik valami frissnek és
üdének. Alice válaszul csupán egyetértően hümmögött, és hagyta, hogy a másik
beszélni kezdjen mindenféle témáról, ami az eszébe jutott. A szokásossal
ellentétben, most azonban kínzásnak érezte a nevetésének erőltetését, főleg,
hogy egy cseppnyi vidámságot sem érzett a bensőjében. Egy kopár, kies, lakatlan
sivataghoz hasonlította volna magát, amit néha felkavar a homokvihar, majd
lenyugszik egy időre – ma pedig különösen eluralkodott rajta az egyhangúság.
Felpislogott a nála jóval
magasabb lányra, s elfojtott egy lemondó sóhajt. Gépiesen válaszolt, mit tett a
rövid szünet alatt, amolyan kényszerből. Nem szeretett volna totálisan
érdektelennek tűnni, még ha szíve szerint elüldözött volna minden embert a
közeléből az egyedülléte érdekében. Belefáradt a blöffölésbe, abba, hogy úgy
kell tennie, mintha minden rendben lenne, annak ellenére, hogy bármihez is
fogott, az előbb-utóbb katasztrófába fulladt.
– Tegnap veszekedtem – szaladt ki
a száján, amint beértek a terembe, és már elhelyezkedtek a padoknál. Alice
nemtörődöm módon hajította le a válltáskáját, és kivételesen nem vette elő a
tanfelszerelését. Egyedül a mobilja árválkodott a padon, azzal a határozott
céllal, hogy az elkövetkezendő órán azt fogja nyomogatni. Mostanában a
számítógépe mellett a telefonos világba menekült, a játékok közé, amelyek
kirántották a túlgondolásaiból, s megszabadították pillanatnyi kínjaitól.
Mások viszont ezt egyáltalán nem
vették figyelembe, ami egyre lejjebb és lejjebb taszították Alice-t a
depresszióba. A szerepből kiindulva, amit eljátszott, mindenki úgy hitte, vele
minden a legnagyobb rendben van, boldog és kiegyensúlyozott, s az a legnagyobb
problémája, hogy letört az egyik körme.
Alice-t kirázta a hideg. Fázom. Összébb húzta magán a kellemesen
meleg pulóverét, hogy jobban melegítsen, de a fagy belülről áradt szét a
testében, nem kívülről érte. Felsandított a nyitott ablakra, amin keresztül a
reggeli csípős levegő beáradt a terembe.
– Oh – válaszolta az
osztálytársa, majd néhány perces csend követte a megnyilvánulását. Úgy tűnt,
mintha elkomorult volna a lány, ám nem sokkal később ott folytatta, ahol
abbahagyta. Az előbbieket meg nem történtnek nyilvánította.
Fázom. A lány leszegte a fejét, és alig várta, hogy becsengessenek.
Csendet szeretett volna. Kivételesen hallani akarta a gondolatait.
*
Még csak két tanóra telt el,
Alice-nek mégis olyan érzése volt, hogy órák óta egy helyben toporog. A percek
csigalassúsággal pörögtek, s a lány tudta, hogy így nem sokáig fogja bírni. Azt
remélte, legalább gyorsan el fog telni a mai nap, aztán ágyba bújhat, magára
húzhatja a takarót, és kizárhatja a külvilágot. A szülei is arra biztatták,
hogy próbálja meg kibírni.
A lyukasóráját a hideg padlón
ücsörögve töltötte, pár méterrel arrébb egy népesebb csapatból, amelyet szintén
az osztálytársai alkottak. Pillanatnyi ridegség költözött a tekintetébe, ahogy
keresztülnéztek rajta, és bízott benne, hogy az előbb elkortyolt forró
csokoládéba csempésztek annyi endorfint felszabadító anyagot a kitartáshoz,
amennyi szükségeltetett. Bár, tény, megszenvedett vele, hiszen leégette a
nyelvét, ám az íz kárpótolta.
Az ölébe húzta az egyik füzetét,
belelapozott, és úgy tett, mintha lekötné az éppen átolvasott tananyag, de egy
szó sem ragadt meg belőle a tudatában. Újból rápillantott a vidáman nevetgélő
csoportra, akik éppen valamelyikük magánéletét boncolgatták behatóbban, és
elhúzta a száját. A forró ital átmelengette annyira, hogy nem fázott, ennek
ellenére a szájában az édest felváltotta a kesernyés íz.
Nyelt egy nagyot, és áttért egy
másik leckére a füzetében. Ez ugyanúgy nem ragadta meg a fantáziáját, mint az
előbbi.
Hogy fogok leérettségizni, te jó ég…, nyögött fel magában, helyette
pedig elővette a telefonját, s rossz bűntudattal megnyitotta az egyik játékot.
Ahogy azt várta, megnyugvást adott. Elfelejtette a benne kavargó negatív
gondolatokat, s hamarosan a kedélye vidámabb lett, és elnézte a többieket,
ahogy szórakoznak.
Jó lenne.
De már nem volt rá esélye.
*
Az utolsó órája, ami belecsúszott
a délutánjába, kivételesen elmaradt. Alice csalódottan állt fel a helyéről; a
tanórák mindig jó hangulatban teltek el, repkedtek a poénok, amelyektől a lány
feltöltődött, s egy kis löketet adott neki ahhoz, hogy pozitívabban álljon a
világhoz. Most pedig ez elmaradt. Az osztálya vele ellentétben viszont boldog
volt, hiszen kevesebb időt kellett tölteniük az iskolában, s hazamehettek.
Ám Alice úgy kívánta, hogy nyomja
el a gondolatait a zsivaj, amely alábbhagyott a tanítás végére. Remegve
dörzsölgette meg a karjait, hogy megmelengesse magát. Fázom. Az első emeletre érve, még mindig hagyta, hogy a szívének
kedvesebbik, ám egyre nehezebben tűrt barátja kibeszélje azt, ami a szívét
nyomta, és megkönnyebbült, mikor végre elindult ő is hazafelé. Lehuppant a
padra, automatikusan elővette egy másik füzetét, hogy tanuljon, ameddig érte
nem jönnek.
Mániákusan kötötte le a
gondolatait, noha a telefon most is előtérbe került, mint mindig. Nem akart a
meg nem bocsátott hibáin kattogni, s elemésztődni. A harag időnként
fel-felgyúlt benne, jelezve, hogy az éjszakákon át tartó forgolódást és sírást
hamarosan a féktelen düh fogja felváltani, de egy örökkévalóságként élte meg a
szituációt.
Dühös akart lenni. Csapkodni,
törni-zúzni, megmondani a magáét. Kereste a másikon a fogást. Ő is hibás, hadd bűnhődjön! Összeszorultak
az öklei, de a kezdetleges indulata hamar elpárologott, s ismét visszasüllyedt
a végtelen letargiába. A lelkiismerete nem hagyta eléggé nyugodni ahhoz, hogy
végre elindulhasson a gyógyulás útján.
A melegbe vágyott. Fázom. Azokra akart koncentrálni,
akiknek egy fabatkányi is számított. Nagyon
fázom. Ám a napjai néhány percében úgy tetszett, mintha senkinek sem
számítana.
S ezt senki nem értette meg.
*
Zokogva feküdt el az ágyon, eltolt
magától mindennemű kommunikációs eszközt, még a mobilt is. Az arca
kivörösödött, ahogy záporoztak a könnyei, de ügyelt arra, hogy senki se
láthassa meg. Úgy döntött, fürödni fog.
Az arcát gondosan eltakarta, hogy
ne láthassák meg a sírás nyomait, gyorsan megengedte a rendkívülien meleg vizet
a kádba, s visszaosont a szobájába a törölközőért. Akkor fogalmazódtak meg
benne a gondolatok, amelyek eddig kimondatlanul lógtak a levegőben, és ezektől
szabadulni szeretett volna.
Fürdés után, némileg kimelegedve,
írt. Érezte, hogyan szabadul fel a lelke pillanatnyilag, érezte, hogy nem
léteznek lehetetlen dolgok, csak merészen kivitelezhetőek, visszatért a
humorérzéke, az élni akarása, és rendkívül büszke volt magára, amiért nem
ismerkedett meg igazán közelről a vízzel. Pedig néhányszor megfordult a
fejében.
Táskás szemekkel, elgyötörten
oldalra pillantott, és csodálkozott, amiért sikerült kihúznia az emberek között
ma, az iskolában, pedig ma szilánkjaira tört volna szíve szerint.
Hacsak nem tört már rég azzá.
***
Azon a napon, mikor minden
kristálytisztán és megoldhatónak tetszett, Alice reménysugárral a szívében
ébredt fel. Nem zavarta sem a napfény, sem az, hogy jobban elaludt a
kelleténél, ezért jóval kevesebb ideje maradt a készülődéshez; mosolygott,
amiért megszabadult egy őt felzaklató tényezőtől, egyedül a bejelentett
dolgozat szegte kedvét egy cseppet, ám az sem jelentős mértékben.
Azt nem mondhatnánk, hogy a lány
mindent rózsaszínben látott, de a kiadós alvás megtette a hatását, s nem
engedett a lelkiismeret fojtásának. A szokásosnál tempósabban kapta össze
magát, és noha az arca még nyúzott volt az előző napja miatt, jólesett neki,
amiért az édesanyja odafigyelt rá, és tovább táplálta a benne szunnyadó remény
csíráját. Élvezte az ölelést, azt, hogyan süt a Nap, és a végtelen szeretetet,
ami felé áradt.
Megnyugodott valamennyire.
Megszabadult egy nyomástól, amely csak rosszabbította volna a helyzetét. Szinte
alig várta, hogy kiderüljön, mit tett, és jót mulasson rajta. Előző este
lepörögtek a szemei előtt a lehetséges variációk, viszont tudta, mire mit
felelne, milyen megengedett hanyagsággal, mintha nem érdekelné az egész
szituáció. Igaz, előre fájt neki a hangnem, de nem tehetett mást.
Nem hagyhatta, hogy csak ő
szenvedjen, más pedig jól érezze magát, amiért a nyomorba taszította. Feléledt
benne a dac, a harag. Alig várta ezt a szakaszt, hiszen nem kellett aggódnia,
hova bújjon a kicsorduló könnyeivel; ezzel az érzelemmel könnyebben
megbarátkozott, de jobban kordában is bírta tartani.
Akkor még nem tudta, kivel húzott
ujjat.
*
Alice megbetegedett. Olyan érzése
volt, mintha a nyakához egy hűvös jégkockát nyomtak volna, s kegyetlenül rázta
a hideg. Fázom. Az iskolai orvosnál
hamar kiderült, hogy hőemelkedése van, ezért lemondva arról, hogy az utolsó két
órát végigülje, hazajött. S aludt.
Olybá tűnt, mintha a tökéletes
napon egy fekete foltot ejtettek volna, s így nem tudott nevetni. Sejtette,
hogy reggeli gondolataiért meg fog bűnhődni, mert semmi joga nem volt a másik
embertársát bántani, de abból nem adott alább, hogy megérdemelte minden egyes
percét annak a gyötrelemnek, amit Alice formált meg magában.
Viszont bántotta őt, és tudta,
egyszerűen tudta, hogy a másik ezt
bizonyos szinten élvezi, hogyan döntötte nyomorba Alice lelkivilágát, és a
folyamatot, ahogy a lány kifordult önmagából. Még ha úgy is tett, mintha ez nem
lenne ínyére. Egyszerűen nem hagyhatta megtorlatlanul. Számtalanszor bántották
már úgy, hogy sohasem vágott vissza, és sohasem tett ellenük semmit, nem
forralt bosszút.
Változtatni szeretett volna ezen.
Nem akart a könnyű préda szerepében tetszelegni.
Még jobban magára húzta a
paplant, majd a másik oldalára fordult. Így
lesz a legjobb.
***
Azon a napon, mikor Alice mindent
megoldottnak tekintett, egy új élet kapujába toppant. Hosszú hetek, ha nem
hónapok szükségeltettek ahhoz, hogy elfelejtse mindazt, amely valaha is
negatívan érintette, viszont a láthatatlan hegek megmaradtak a szívén és a lelkén,
emlékeztetőül. Tudta, hogy soha nem lesz olyan lelkes és vidám, mint annak
idején, azonban ezt nem is várta el önmagától. Számára az is hatalmas
előlépésnek számított, hogy tett előre egy lépést azon az úton, amelytől a
kezdetek óta rettegett.
Most viszont itt van. Új
barátokkal, lehetőségekkel, célokkal és nehézségekkel. Nem létezik többé semmi
és senki állandó az életében, aki vagy ami valamilyen formában emlékeztethetné,
annak idején mennyire össze volt zuhanva. Összeszorította a fogait, amint felrémlettek
előtte az akkori gondolatai és ambíciói, majd vett egy mély lélegzetet, s
örült, hogy lelkileg ismét félig-meddig egészségesnek számít.
Egyedül az emlékei maradtak meg
abból a korszakból, viszont azokat nem is szándékozott gyökerestül kitépni magából;
helyette készített belül egy sötétnek szánt dobozt, ahová eltárolta az összes
ilyen jellegű hang- és képfoszlányokat. Őszintén remélte, hogy soha nem kell
előhívnia egyiket sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése