Hetedik

Bírnom kell – ez visszhangzik a fejemben. Hiába érzem úgy, hogy a fejem fölött összecsaptak a hullámok, s minduntalan hajlanék a könnyebbik megoldás felé (feladom), és akárhogy kalkulálok, annak végeredményeként a biztos káosz és összeomlás jön ki, nem szabad feladnom. Bele kell tennem mindazt, amire még képes vagyok, a lelkem utolsó darabkáját, küzdőszellemem parázsló szikráját, az energiám megmaradt cseppjeit. Nem egyszerű.

Őrlődöm; vajon valóban itt lenne a helyem? Ez számomra az előre megírt sors, amiről csak azt hiszem, hogy magam alakítom? Ez lesz az a szakma, amiben egyszer ki fogok teljesedni? Hogy a szavakkal való bánás, az, hogy új világokat hozhatok létre és dönthetek romba, mindig is csak másodlagos szerepet fog betölteni a sivár, szürke életemben? Mert, ugye, kit áltatunk – a naiv emberiségen kívül.

Mindenkinek szürke és sivár az élete, még ha erőteljesen is hangoztatja azt, hogy egyáltalán nem. Űzhetsz bármilyen extrém sportot, kacérkodhatsz a halállal, küzdhetsz a személyes démonjaiddal, soha, de soha nem fogsz kiríni a többiek közül. Milliónyi kedves és gonosz ember él a Földön, egyikük sem különbözik a másiktól, talán csak annyiban, hogy némelyekre nagyobb reflektorfény vetül, mint amennyi valójában kéne.

Miből áll az élet?

Reggel felkelsz (jobb esetben, ha megteheted, délig lustálkodsz a puha párnák és paplanok között), elkészíted a reggelid (már ha egyáltalán eszel), netán rágyújtasz egy cigarettára vagy megiszol egy bögre kávét, kakaót, teát, meleg tejet, egyebet. Ezek után a magad tempójában összekészülődsz, s megcsinálod azt, amit mára feladatul kitűztél: elmész dolgozni, iskolába, kiakasztod magad a vizsgaidőszakban, netán csendben döglődsz a kanapé egyik sarkában, remélve, hogy ez a kicseszett nap hamarabb telik el, mint az előző. (Tanács: nem fog!)

Az életben minimum kétszer elhiszed, hogy van tehetséged valamihez, amit ötven százalékban vagy te értékelsz alul, vagy mások értékelnek túl. Elvakultan szerelembe esel, esetleg összejössz valakivel, amiből vagy lesz igazi, komoly párkapcsolat, vagy néhány nap múlva potyogtatod a könnyeidet, miközben összetört szívekről ábrándozol. Megfogadod, hogy téged soha senki nem fog összetörni még egyszer – ezt az ígéretet pedig soha nem fogod betartani. Ha szerencsés vagy, megházasodsz, gyerekeid lesznek, bekerülsz a „munka – család – halál” mókuskerékbe, amely alól csupán a nyugdíj fog feloldozni.

Akkor döbbensz rá, hogy az eddigi napjaidat két szóval tudnád jellemezni: unalmas és monoton. Kiemelkedik egy-két esemény, ám két kezeden meg tudnád számolni a sikerélményeidet. Mire odajutsz, hogy elegendő bölcselettel és tapasztalattal rendelkezel, mások lenéznek.

Mert megöregedtél. Elfogy az erőd, a fiatalságod a múlté, és azt veszed észre, egyre többen köszönnek csókolommal.

Te pedig reggelente csak állsz a tükör előtt – már ha rá bírod magad szánni –, sóhajtasz egy nagyot, majd arra gondolsz:

Mikor telt el ennyi idő…?

De legfőképpen: mit tettem, amiért érdemes volt élnem?

S a válasz néha elkeserítőbb, mint a gondolat.