Második

Elmegy mellette, a lélegzetét bent tartja, még véletlenül sem néz rá, mintha fájna, mintha égetne a látványa. Arca mosolytalan, koncentrál az előtte álló feladatra; próbálja elkerülni a hiú ábrándokat, a hamis reményeket.

Törtet előre, bizakodva abban, hogy megnyújthatja azokat a perceket, amelyeket mégis megrövidítene. Rettegve várja a találkozás pillanatát, az iszonyat és a szívfacsaró gyönyör keveredik benne.

Nincs jövő, ezt ő is látja. Ennek ellenére mégis jó újra érezni, létezni, habár fáj, hogy egy eltemetett része az énjének újra felemelkedett a hamuból.

Azt kívánja, bárcsak örökre tartana ez a másodperc, viszont szabadulni is akar tőle.

Visszakozik és vágyik rá, utálja és szereti, rosszul van, de közben felemelkedik a felhők közé.

Elhagyja…; s lapoz kettőt.