Sokan azt mondják, hogy csupán tenni kéne azért, hogy ne
légy egyedül. Nyitni, mosolyogni, jeleket hinteni, önmagadat adni. Sugározz
önbizalmat, tudd, hogy te vagy a főnyeremény mások számára.
Állok, egy pillanatra elgondolkozom.
Valóban ennyi lenne? Kiadni önmagamat, hogy aztán mindenki
kedvére játszhasson?
Nem. Inkább a magány. A gyötrelem. A huszonegyedik századi
szingliség! Én ugyan nem kezdek senkivel! Jó ez így.
S csak én tudom, hogy nem. Nem, nem, nem! Ölelés, mosoly, a
tudat. Hogy szeret, hogy számítasz, hogy nem vagy egyedül. Nem kell önállóan
harcolnod. Hogy bízhatsz.
Bízni? Annyiszor adtam ki magam. Mindegyik egy csalódás
volt. Adtam újabb esélyeket, hittem a tiszta lapban: lám, az eredmény. Botor
kislány, miért hiszek még a mesékben?
De mégis… Paradoxon. Nem vagyok magabiztos, csak látszatban.
De annak kell lennem. Önmagamat adjam? Nem értem. Mégis hogy? Milliónyi
elvárás. Ez se jó, az se jó. Hát mi a jó?
Sóhajtok. Elfordulok. Magamban tudom a választ.
Semmi se jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése