Tizenhatodik

Lucifer

2014 – 2019

Tudatában vagyok a ténynek, miszerint az emberek többsége nem kedveli a macskákat, vagy csupán jobban kedveli a kutyákat náluk – ezen gondolataikért pedig nem tudom hibáztatni őket, hiszen én is így vagyok vele, csak rám ezen állításnak az ellentétje igaz. Számomra mindig is a macskák élveztek elsőbbséget a kutyákkal szemben.

Mégis, számtalanszor kapom az értetlen pillantásokat, mikor kifejtem, számomra mennyit jelentenek ők, az otthoni falkám, akikért kérdés nélkül megtennék mindent – látom rajtuk, hogyan gondolnak őrültnek, zakkantnak és nem normálisnak. Belebeg eléjük egy távoli jövő, ahol macskásnéniként vonulok be a történelembe, aki megtanította imádott állatait lopni a szomszédtól.

Csupán azzal nem számolnak, hogy nem minden macska ugyanolyan – csakúgy, mint a kutyák, és csakúgy, mint mi emberek, talán az anatómia szempontjából hasonlítunk egymásra, ám önálló személyiségek vagyunk. Ők is.

Azt mondják, a macskák a helyhez ragaszkodnak.

Elnézést, de…

Meg a nagy büdös lófaszt.

Hozzánk ragaszkodnak; mi jelentjük számára az otthont, a biztonságot és a melegséget.

Május tizenegy – a nap, amit szívem szerint kitörölnék a naptárból, mégis belém égett ez a két szó, ez a dátum. Ez a nap számomra a halál és a veszteség napja.

Ez a nap Lucifer halálának napja.

Ritkán adatik meg az életben valakinek, hogy rátaláljon valamiből az igazira; az igazi ruha, cipő, pár, vagy egy társ, akinek az emléke egy életen át elkísér. Olyasvalaki, aki megérzi, ha bajod van és készséggel bújik oda hozzád, melléd simul, hogy magába szívja a bánatot, vagy ha más nem, rövid időre tovaűzze azt.

Lucifer velem volt attól a pillanattól kezdve, amikor éppen a legnagyobb szükségem volt rá – látta, hogyan remeg a kezem minden egyes áldott reggel, mikor iskolába indultam, látta, hogyan tornyosul fölém mindaz, ami elöl menekülni szerettem volna, s hogy időnként másra se vágytam, hogy csak váljon köddé mindaz, ami körülvesz.

Velem volt akkor is, mikor elkezdtem az egyetemet, és csak hétvégén jártam haza, akkor is a legnagyobb örömmel fogadva engem, és szinte le sem gyógyulva rólam egészen vasárnapig. Soha nem feledve engem, egy percig sem elárulva érezve magát, várva a bűvös pénteket, mikor bukkanok fel a küszöbön, mikor gyúrom meg újra a bundáját, mikor kúszhat fel újra a nyakamba.

Mindig várt.

Kivéve egy alkalommal, mikor már annyira beteg volt, hogy csupán a lélek tartotta össze azt a parányi testet, amely egy világ szívét, szeretetét és a legszebb lelkét hordozta magában – és soha nem fukarkodott vele, s ha véletlenül megkapott is, szinte azonnal végignyalt a kezemen, bánva a percet, amikor bántott.

Nekem dorombolta az utolsót, mikor már az ereje elhagyta, a kezemre fektette a kezét, tudva, hogy többé már nem lesz rá alkalom, megköszönve azt a fájdalmasan rövid öt évet, amit egymással tölthettünk – talán sohasem tudom magamnak megbocsátani azt, mikor a kötelesség felülkerekedett a szívem felett, ahogy azt sem, mikor keserves nyávogását, mikor már a szívemet apró cafatokra szaggatta, már szinte lehetetlen volt elviselni, mégsem tudtam hagyni, hogy szenvedjen.

Mindazok után, amit értem és velem tett, képtelen voltam rá.

Mégis hogy dönthet egy ember a halálról, mikor az az egyetlen, ami még ő felette áll?

Még mindig látom magam előtt, ahogy az altatótól fennakadnak a szemei, a pupillái kitágulnak és utoljára nézett körbe az a sárga szempár, ami kivilágított a fekete bundájából.

Nem tudtam, és a mai napig sem tudom, hogyan köszönhetném meg neki mindazt, amit adott nekem: a hitet, hogy létezik feltétel nélküli szeretet. Hogy velem volt. Hogy mellettem volt.

Azt viszont tudom, hogy a lelkem és a szívem egy része mellette marad, mindörökre.

Mert a szél elállt, a nap kisütött, amikor eltemettük.

Hiába volt Lucifer, ha ő maga nem volt más,

mint egy angyal.

Az őrangyalom.

Akitől nem kérek mást, hogy egyszer bocsásson meg nekem.