Tizenharmadik

Néha az ember természetesnek vesz dolgokat; a boltban a tej szinte mindig a legalsó polcon van a hűtőben, a busz késik, a tanár is késik, a füzet betelik, az élet megy tovább. Ám, ha érdekes módon bekövetkezik valamiféle változás, hirtelenjében felbolydul minden, az élet pedig önnön feje tetején kezd el forogni.

Valaki valamit egyszer elront – hibás. Nem számít, hogy addig hibátlanul végezte el a munkáját. Nem számít, hogy az ember igenis emberből van, s mint olyan, nem tud gépi tökéletességgel működni. Nem számít az sem, hogy nem tud örökké csak adni, miközben semmit nem kap vissza; kihasználva érzi magát? Persze.

Természetesnek veszi, hogy egy barát mellette áll, jóban-rosszban, ám ha egyszer a szemébe mondja az igazságot, úgy érezzük, elárult. Nem számít, hogy rossz napja van esetleg, ahogy az sem, hogy esetleg igaza van-e. Az sem számít, hogy mindaddig a másik problémája volt az első számára, míg a sajátjaival soha nem haladt előre egy centimétert sem. Nem, egyedül az adott pillanat számít, semmi más, hogy mekkora egy rohadék és szakadjon össze ott, ahol van.

Soha nem számít a múlt, a tökéletesség az elvárás, sőt, mi több, az alapvető szituáció, ám ha egyszer valami borul, minden borul. Soha többé nem ugyanolyan, soha többé nem számít az előtte való idő.

Semmi és senki nem számít. Materiális világ, materiális emberek, materiális fogaskerekek, melyek monotonon pörögnek, mely bedarálja az érző lényt.

Természetes (haha) szelekció?

Még szép.