Ötödik

Ismét láttál; igaz, csak az álcámat, amit kénytelen vagyok nap mint nap magamra erőltetni, de láttál. S ez engem felvillanyozott; mosolyogtam boldog-boldogtalanra, nevettem, és úgy éreztem magam, mint soha máskor.

Kár, hogy ez csupán a pillanat egy töredéke volt, mégis úgy tetszett, hogy egy életen át tartott.

S ami a legrosszabb, hogy az itt töltött perceimnek minden egyes momentumát arra fordítom, hogy téged kereslek, hátha felbukkansz.

Reménykedem, pedig nem kéne.

A szemedben nem számítok semmit, annak ellenére, hogy időnként látsz, s nemcsak nézel.

Ezzel hűtöm és fogom vissza magam: úgysem lesz semmi. Miért lenne?

Folyton ez visszhangzik a fejemben: miért?

S tudom a választ: soha. Semmikor. Semmi pénzért.

Mégis, hosszú idő után ennyi éltet.

Hogy látsz, míg mások csak néztek és biztos vagyok abba, hogy egy idő múltán megmutatnám azt is, ki is lennék valójában.

De ez nem fog bekövetkezni.

Mert „csak” látsz.